2019. február 11., hétfő

Este van. A kisik alszanak, csak Sámuel küzd még, de a meditációs zene segít. Dombi fizikát tanul. Nem tudok segíteni neki, nekem is nehéz.

Nehéz.

Amit most érzek. Megölelnélek és tudom, hogy azonnal megbánnám. Annyi fájdalmat okoztunk egymásnak és én soha nem tudok benned bízni. Törvényszerű, hogy vége legyen. Külön utakon járunk. Úgy érzem, minden titkos lépésed egy hátbatámadás ellenem. Nem tudom, te hogy érzel, sosem beszélsz. Én megőrülök ebben a csöndben.

Egy fogam fáj a stressztől. A fájdalom már nem csak lelki, hanem testi, fizikai és lassan elviselhetetlen.

Én sosem akartam egedülálló anya lenni. Nem. Ketten vagyunk felelősek a gyerekeinkért. Azt gondoltam nekünk nem megy együtt, oke, de a gyerekeket közösen kell nevelnünk. Erre te elmész. Titokban, sötétben, mint egy tolvaj... bűnt követtél el? Rám kiáltod, hogy bűnös vagyok! Az vagyok! De te miért nem játszol nyílt lapokkal? Nem értelek! Nem tudok bízni benned! Nem tudom rád bízni magam! Szeretnék egyölelést. Azt mondod, idegesítő a jelenlétem... lehet, de itt vagyok és arra várok, hogy megérts, hogy beszéljünk...

Arra gondolok, sosem ölelsz már meg..  erőtlen vagy és kicsi... hogy lettél ilyen kicsi hirtelen?

Nem tudom, hogyan tovább. Pengeélen táncolok, élnem kell, semmit nem tudok az életről. Csak a támadást érzem, a fájdalmat. Minden új. Most kezdtem dolgozni. Az is bűn. Hogyan jell csinálni?

Mostantól minden gyermekkacaj csak az enyém?! A sikerek, a könnyek, a kifröcskölt fürdővíz... csak az enyém.

Nem tudom, hogy elég erős vagyok-e. Te nem adsz nekem erőt, de most mégis olyan mélyen magányos vagyok.

Próbálok nem hátra nézni, csakis előre...